Ősz: a szabadság színei

Az inspiráció sokszor csak egy pillanat műve. A leghétköznapibb tevékenységek közben ugyanúgy rámtörhet, mint a különleges alkalmakkor. Keresem a kifejezési formát, ami sokszor képekben tör fel, de néha csak egy gondolatfoszlány, amit leírok és csak később válik a munkám alkotó részévé. Így volt ez a hétvégén is. Avart gereblyéztem az udvaron, amikor meghallottam őket. Tekergetni kezdtem a fejem, hogy  merről érkeznek. A libára azt mondjuk, hogy gágog, de a ludak inkább kiáltanak. Én legalábbis így érzem. Búcsút kiáltanak a magasból nekünk, a kis földhözragadt, izgő-mozgó sajtkukac emberiségnek. Nem tudok nem mosolyogni, ha hallom őket; elképzelem hosszú utazásukat, a kalandokat, az ősi ösztönt ami hajtja őket délre. Hangjuk a természet szélbe kiáltott, megmásíthatlan igazsága arról, hogy a szabadság azoké, akik képesek elrugaszkodni a földi kötöttségektől.

Aztán meg is láttam őket, ahogy a nap irányát követve, tökéletesen feszes alakzatban megjelennek a girbegurba kertvárosi háztetők fölött. Gondolataim felkapaszkodtak puha, illatos, madárpárás tollaikra, és az ő szemükkel láttam a lent őszbe forduló tájat: a még sárguló, vöröslő lombokat, az ezer állatnak menedéket nyújtó avartakarót, az azt hiábavalóan és végnélkül gereblyéző emberiséget, meg a távoli vadlúdcsapatokat. Felcsavarodtam hosszú, elegáns nyakukra, és élveztem a nap melengető sugarait. Egy perc volt az egész, és vége lett. Ahogy közeledtek a horizonthoz, visszacsúsztam sajtkukac testembe, és csak mosolyogtam, mosolyogtam, mert átjárt az élet egyszerű szépségének öröme.